Leytoni szobám ablakhoz tolt ágyán fekszem éppen, és merengek az élet nagy dolgairól, és várom, hogy valami jó film lejöjjön... Azon ritka idő van, amikor semmi dolgom, és még sörözni sincs kedvem. A leengedett kék rolóval még a ritka londoni nap fényét sem engedem be a szobámba. Ne gondolja senki, hogy depressziós vagyok, csak szimplán náthás.

Az alkalom kiváló arra, hogy felidézzem az eddig londonban töltött közel 3 hónap legszebb élményeit.

Amikor erre vetemedik az ember, korántsem olyan egyszerű a dolga, mint ahogy elképzelte... Persze lehet, hogy csak én vagyok olyan szerencsés, hogy az életem eddigi 25 éve alatt minden meglehetősen jó, és probléma mentes volt, aminek köszönhetően a jó dolgok már-már megszokottá váltak.

Megjegyzés!

Persze nekem is volt szerelmi bánatom meg ilyesmi, de ezzel most itt nem foglalkoznék, mivel aki ismer, az kapott belőle rendesen, és ha megint rázendítek, könnyen elképzelhető, hogy iderepülnek, és kapok egy selymes tökönrugást, ami nem tenne jót a náthámnak sem.

Most térjünk vissza a témához.

Persze ha más, nálam sanyarúbb sorsú emberek szemével vizsgálom az elmúlt 3 hónapot, sok jóban volt részem. A londoni élet sajátosságait már kipróbáltam és ezáltal közelebb került a szívemhez, mint azt gondoltam volna. A Pub-ok rengetegében bolyongani azért nem mindennapi élmény, azt meg kell hagyni. A kereskedelmi funkciója az országnak lehetővé teszi, hogy gasztronómiai fejlődésen essek át.

Mindez szép és jó, de annyira azért nem különbözik az otthoni élettől, ha most visszaváltok a saját szemszögembe.

Valami mégis arra késztet, hogy ezeket a sorokat legépeljem.

Elkezdtem értékelni a pillanatnyi öröm szépségét!

Persze eddig is értékeltem, csak az kicsit más volt. Ide tartozik az egész napos kiszáradás utáni első korty sör, vagy másnap reggel a húsleves, és végül, de nem utolsó sorban az eget rengető élvezés szívünk hölgyébe, és még ezer más jó dolog, de egyik sem olyan tanulságos, lélek melengető ami azt illeti.

Elmondom mi volt az az élmény, ami a fejemben most is nagyon élénken jelen van.

Pár héttel ezelőtt éppen jöttem hazafelé valami roppant fontos dolgomból (ha jól emlékszem bankban voltam, és utána megittam egy sört), és figyeltem az embereket, mivel a fülhalgatómat elfelejtettem vinni, és nem tudtam zenehallgatásba burkolózni. Mindenki szomorkásan igyekezett hazafele. Az emberre jellemző önsajnálat álarcát egy pillanatra sem leengedve, mert még a végén jól éreznék magukat. Ha színt kéne használnom ehhez a képhez, akkor a szürke lenne a leg találóbb. Már csak azért is, mert itt a legtöbb munkaruha szürke, de még ha élénk piros is lenne, akkor is szürkének látszana, mert senki nem mosolyog.

Fontos hozzátennem, hogy ez olyan délután 5 körül volt, tehát munkából hazafele tartó emberekről van szó, akik nem ülnek be egy pub-ba munka után, ami itt annyira normális, mint otthon, az, hogy munka után beugrom a boltba egy kis abált szalonnáért, és 2,1 % százalékos tejért.

Ezt a szürkeséget egyszer csak megtörte egy csoda! A csoda egy 20 év, és 175 cm körüli, szőke, nagyon vékony, de elképesztően gyönyörű lány volt. Sajnálatos módon raszta haja volt, de ennek ellenére is gyönyörű volt.

Ebben mi a csoda? Jó kérdés, hiszen aki járt már londonban, az tudja, hogy tele van szép lányokkal. Ami magával ragadott, hogy megállás nélkül mosolygott! Nem az az eszembe jutott egy vicces sztori, és nem is az a retardált mosoly, hanem az az igazi vidám mosoly. Sajnos fényképezőgép nem volt, de lerajzoltam. Sajnos nem én vagyok a tehetség a családban, ennél fogva nem is adja vissza teljes valójában a helyzetet, de íme:

Mivel rajzolni nem tudok, ezért meg sem próbáltam a lányt ábrázolni, mert tényleg olyan szép volt az arca, hogy sértés lenne a művész világra, ha próbálkoznék vele.

Sajnos nyúl voltam ahhoz, hogy oda mennyek hozzá, úgyhogy csak egy szép emlék marad, viszont azt a napomat annyira megszépítette, hogy máig örömmel gondolok rá.

Visszatérve nyúlságomra, nyugtat a tény, hogy nálam nagyobb marháknak is volt már szerencséje.

Vagy, és ezzel zárnám is soraimat, pár napig ott is ülhetek majd a Bethnal Green megállónál, ahol leszállt a metróról, és várhatok, hátha arra jár megint...

u.i.: még nem jött le egy film sem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.